...Egyikük az alvilág tavából táplálta a lelkét. Ő volt a gonosz, az istenek legsötétebbike. A legtöbb ember reszketni kezdett pusztán akkor is, ha csak rágondolt. Ez az isten testesítette meg a Káoszt, a sötét világ korlátlan gonoszságát. Tevékenységéről messze vidékeken is hallottak: különös kegyetlenséggel bánt mindenkivel, aki nem mutatott kellő alázatot, más esetben pusztán csak unalomból végeztetett ki több száz embert. Legkedveltebb módszerei a karóba húzás, kerékbe törés, vagy a mágikus kínzás volt. Hatalmát ereje mellett a félelemnek is köszönhette, ami övezte még legmagasabb rangú papjai között is, akiknek pedig természetfeletti képességeket adott. Nevét ki sem merték ejteni, ezért az nem is maradt ránk… Annyi bizonyos csak, hogy a  Fekete Nyelven Oredzaburnak, azaz Halálhozónak nevezték. Mint minden nagyravágyó isten, ő is gőgös volt és kapzsi. Tervei közt szerepelt, hogy ő lesz a világ ura, és mindenki őt fogja szolgálni. Teljesen elvakult, és az egyre elhatalmasodó hatalomvágyának szabad utat engedett. Úgy döntött, megkezdi a világ meghódítását. Kiválasztotta az elhagyott Kelethon földjét új, gonosz országának kiindulópontjaként. Itt megteremtette a Sikolyföldet, Fekete Nyelven az Üdörg Börgét. Erre a vidékre költöztette át az összes papját, s a leigázott népekkel megépíttetette a Fekete Citadellát, a Sötét Tornyot, már-már örökre biztosítva hatalmát ezen a vidéken. Mikor letelepedett, a valamikori Öt Szabad Királyság népeinek őshazáját képező területet eluralta a halál: a legszebben termő vidékek meddő sziklákká korcsosultak, a tavak, folyók kiszáradtak, medreikben kéngőzös láva tört magának utat, s hol addig szívdobogtató madárcsicsergés volt, ott halálhörgés és a reménytelenség lélekölő valósága vette át az uralmat. Attól a szörnyű naptól kezdve Üdörg Börge a szenvedés központjává vált. S nemcsak a nép szenvedett. Szenvedett minden, ami élt és érzett. Oredzaburt nem érdekelte a kínok mértéke, ő azt tartotta fontosnak, hogy engedelmeskedjenek neki és imádják. Ebben nem is volt hiánya. Papjai félelemből és megszokásból egyaránt hűek voltak hozzá, és meg sem fordult a fejükben, hogy elhagyják urukat. Ezek az emberek – ha ugyan lehet őket embereknek nevezni – egyre jobban eltorzultak, elvesztették a maradék emberi tulajdonságukat is. Átjárta őket teljesen uruk gonoszsága, magukba szívták és elsajátították a Fekete Mágiát, s istenük után a leggonoszabb és leghatalmasabb lényekké váltak birodalmukban. Oredzabur örök életet adományozott legfőbb híveinek, hogy azok sokáig tudják szolgálni őt. Miután megteremtette a legerősebb csoportot, ami csak körülvehette, a Halállovagok Rendjét, onnantól kezdve nyugodtan gyakorolhatta gonosz tudományát saját földjén. De nem sok idő telt el addig, amíg kevés nem lett neki a Sikolyföld, és máris más, újabb és nagyobb területekre vágyott. Megkezdte hát a felkészülést a hódításra...
    Ellenfele, a másik isten jó volt. Bölcs, okos, megértő és igazságos. Az emberek hite táplálta, és ebben nem szenvedett hiányt. Szerette mindenki, aki csak egyszer is megtapasztalta isteni természetét, de az egyszerű nép is magasztalta. És Ő viszontszerette minden hívét. Meghallgatta a könyörgéseiket és teljesítette a kéréseiket. Az emberek hálából templomokat, oltárokat állítottak neki, anyagi erőforrásaikat nem kímélve, hiszen szerintük istenük – aki bár szerény volt, és egyformán szerette a díszes és dísztelen imahelyeit is – megérdemelte a legnagyobb tiszteletet, amit leginkább a legjobb munkákkal akartak kifejezni. A templomok, oltárok egytől-egyig remekművek voltak, s bár a díszítések mennyiségében és minőségében különböztek egymástól, egy dologban megegyeztek: hatalmas sárkánymintákkal lettek díszítve. Mert ez az isten, Vrégo, amikor kivételes alkalmakkor láthatóvá vált hívei számára, mindig sárkányalakban mutatkozott.
Papjait a leghűségesebb követői közül választotta ki. Természetfeletti képességekkel ruházta fel őket, inkább mágusoknak lehetett őket nevezni, mint papoknak. Hívei két rendet alakítottak ki a tiszteletére. Az egyik a rend volt a Haron Rendje, aki a természet felett kapott korlátlan hatalmat...